Míg hazánkban a gazdasági élet szereplői évek óta az életben maradásért küzdenek, és bár egyes vélemények szerint a növekedés már elindult, rekord bevételekről a cégek ma még csak álmodozhatnak, addig a „Hatóságot” a realitás látszólag mit sem zavarja. Talán megszokhattuk már – vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy igyekszünk megszokni -, hogy kis hazánkban a „Hatóság” – és értek ez alatt minden olyan szervezetet, melyet nem kedvünk szerint választunk, legyen az jogi értelemben akár hatóság, akár egy kötelező, a vállalkozókra rákényszerített egyéb szervezet, tömörülés, mely bár jogi értelemben nem hatóság, mégis kötelező erővel bír a többség felett – nem szolgálatot teljesít, nem ő van a többségért, hanem a többség érte.
Nem állítom, hogy nincsenek kivételek, vagy egy-egy, a „Hatóságnál” dolgozó munkatárs nem szociálisan, az „Élni és élni hagyni” elve alapján igyekszik a rá kirótt feladatokat végrehajtani. Az azonban ma még megkérdőjelezhetetlen, hogy maga a „Hatóság” hozzáállásában igen nehéz felfedezni azt a nézőpontot, hogy ha ők – vagyis mi többségben lévők, a vállalkozók, a társadalom szorgosan termelő dolgozói – nem lennének, vagy nem szorgoskodnának, akkor ugyan kit is lehetne bármire is kötelezni? Kitől lehetne bármilyen jogcímen, bármennyi összeget beszedni? Ki biztosítaná, hogy a „Hatóságnak” munkája és feladatai legyenek? Ki biztosítaná, hogy a többség erejéből befolyó forintokkal fenntarthatóak legyenek a köz érdekeit szolgálni hivatott intézmények, szervezetek, ellátások?
